Kilencedik fejezet

Sziasztok! Új részt hoztam! Remélem tetszeni fog! Jó olvasást!
Anna xx.

A buli nagyon jó volt. Vagyis tökéletes volt arra, hogy elterelje a figyelmemet az eddigi gondjaimról: hogy a barátaim nem keresnek, a barátom mással kavar és a legjobb, hogy egy srác ok nélkül bunkó velem!
Ez mind Pierre hibája! Ha nem küldött volna ide, akkor mindez nem derült volna ki! Ha nem kellett volna ide jönnöm, akkor folytathattam volna az eddigi életemet! De neem, neki ezt is el kellett vennie!
- Hééé Jessicaaaaa - huppant le mellém Alyssa, aki már túl volt pár poháron. Jó, persze én sem vettettem meg az alkoholt, de a felét sem ittam annak, amit Alyssa és a többiek megittak.
- Hééé Alyssaaaa. - mondtam én is ugyanúgy, bár örülök, ha egyáltalán meghalljuk egymást hisz a zene olyan hangosan szól, hogy az asztalon lévő poharak is meg-megugranak.
- Jól érzed magad, ugyeee? - ordította a fülembe.
- Aha. - morogtam, de mivel ezt úgysem hallhatta, ezért egy mosolyt varázsoltam az arcomra és bólintottam.
- Biztooos? - méregetett gyanúsan, de kicsit hintázott közben, mégis megragadta a karom és a mosdók felé kezdett húzni. Kiküldte a bent tartózkodókat, majd magunkra zárta az ajtót. Igaz, itt legalább csönd volt, bár a fülem még így is sípolt a hirtelen jött csönd miatt. - Szakítottatok Justinnal?
- Mi? Nem! Dehogy! - ráztam a fejem tiltakozóan. Igaz, haragszom rá a telefonbeszélgetésünk miatt, de ez nem jelenti azt, hogy szakítottunk volna.
- Biztos? - nézett rám összehúzott szemekkel. - Mert most láttam róla egy képet, amin valami színésznővel csókolózott. - amint ezt kimondta, azonnal könnyek gyűltek a szemembe. Tudtam, éreztem hogy nem próbán van! - Úristen! Ne, ne sírj Jessica! - próbáltam nem kiereszteni a könnyeimet a helyéről, de néhány makacs csak kiszökött.
Megráztam magam, majd fogtam magam, otthagytam Alyssát és a bár felé vettem az irányt.
- Egy erőset. - ordítottam neki. Nem érdekelt, hogy mit kapok, csak szálljon a fejembe.
Amint letette elém a feles poharat a csapos srác, azonnal megittam. Az erős alkohol égette a torkomat, de nem törődtem vele, kértem még egyet. Majd még egyet. Majd megint. És megint. Nem tudom mennyit ihattam, de az 5. után már nem is számoltam.
Mégis, amikor már kezdett homályosodni a látásom, valaki megkocogtatta a vállam. Alicia volt az. Mozgott a szája, de nem hallottam semmit, igazából nem is figyeltem rá, mert a válla fölött elnézve az egyik bokszban megpillantottam valakit.
David volt az. De most, őszintén, más volt. Az arca nem kemény vagy éppen komoly, mint ahogy a suliban szokott lenni. Most teljesen felszabadult volt és ezt a mosolyából lehetett látni, ami az egész arcán végig futott. Talán lefényképezhetném, mert így még helyesebbnek nézett ki, mint a suliban...Jesszus! Mit mondtam? Ez biztos az alkohol miatt van.
Alicia már lelépett, én meg a bennem lévő alkohol hatása miatt megindultam David felé. Alig hogy tettem pár lépést, egy srác ült le mellé és rakott le elé egy üveg sört.
Bár kifejezetten nem jött be, ha egy srácnak hosszú haja van, ezen a srácon meglepően jól állt ez a viselet.
Behuppantam a bokszba David mellé, mire a 2 srác érdeklődve fordult felém. Az idegen szemében kíváncsiság, míg David szemében meglepettség majd harag csillogott.
- Mit szeretnél? - emelte fel kérdőn a szemöldökét a mellettem lévő srác.
- Miért vagy ilyen velem? - kérdeztem bele rögtön. Minek köntörfalazzak?
- Mert talán idejöttél és senki nem hívott? - gúnyolódott.
- Mond csak, mindig is ilyen...öm, volt? - néztem a mellette lévő srácra.
- Őszintén? - mosolygott féloldalasan -ami őrjítően szexi volt- és Davidre pillantott. - Nem, csak amióta...
- Haver! - szakította félbe a mellettem ülő srác és a szemei szinte villámokat szórtak.
- Most mi van? - nevetett és beleivott a sörébe. - Egyébként kit tisztelhetünk a személyedben?
- Jessica vagyok. - válaszoltam. - És teee...?
- James vagyok. James Henderson. - nyújtotta a kezét -amiből igazából kettőt láttam, de az gondolom az alkohol miatt volt-  amit el is fogadtam. - Olyan ismerős vagy. Nem láttalak már valahol?
- Nem tudom. - rántottam meg a vállam. - TV-ben, újságban...talán.
- Persze! Jessica Bouvier, akinek... - nézett a haverjára, majd inkább becsukta a száját és nem mondott semmit.
- Akinek az apja Pierre Bouvier, a Simple Plan énekese. - fejeztem be, amit gondolom mondani akart. Mindenki ezt mondja, amikor először találkozunk -vagy Justin Bieber (volt)barátnőjeként ismernek fel-.
- Mond csak, nem kéne már menned? A barátod már biztosan vár. - szólalt fel David, aki eddig csendben ült a helyén.
- Miért vagy ilyen? Hisz nem csináltam semmit. Komolyan mondom, anyád nem tanított meg arra, hogy kell bánni a lányokkal? Mert akkora egy bunkó, tahó faszfej vagy, akivel még életemben nem találkoztam! - akadtam ki és még a karját is ütögettem, akár egy boxzsákot, de tudom, hogy semmi haszna nem volt, de akkor is jól esett. Őszintén remélem, hogy semmire nem fogok holnap emlékezni!
- Ezt vedd elismerésnek. - nevetett James.
- Azt hiszem, hogy... - kezdtem volna, de ekkor valaki az asztalhoz lépett. Nem mondott semmit, csak egyenesen Davidre nézett.
- De ma nem dolgozom. - rázta a fejét.
- A főnök személyesen akarja, hogy te intézd el. - felelte a hapsi, majd rám kalandozott a tekintete. A hideg futkosott a hátamon, ahogy a szemébe néztem.
- Bocs haver, majd máskor vagy amint vége ennek az egésznek. - köszönt el James haverjától, majd felém fordult, de nem szólt semmit. - Kiengedsz?
- Bocs. - motyogtam, majd kicsusszantam és felálltam. Ideje megkeresni a többieket.
- Elvigyelek? - lépett mellém James.
- Nem, köszi. A barátaim itt vannak valahol. - ráztam a fejem, de kicsit megszédültem. Oké, ideje haza mennem.
- Figyelj - kezdte, én pedig felnéztem a telefonomból. - Ne törődj vele, ha nagyon...hogy is mondjam, bunkó faszfej, ahogy mondtad, de nem valami egyszerű az élete. - mondta a szemembe, majd elment.
Vajon mi nehezíti meg az életét, hogy így viselkedik?
Bár most inkább a barátaimat kéne megtalálnom, majd otthon agyalok ezen. Hiába hívtam Alyssát, Aliciát vagy Adrianát, de egyikük sem vette fel, a fiúknak a számát pedig nem is tudtam! Nagyszerű, biztos itt hagytak!
Így visszagondolva, vajon erről beszélt Alicia? Akkor jobb, ha hívok egy taxit és hazamegyek.
A ruhatárból kikértem a kabátom és a táskámat, majd kiléptem a hűvös éjszakába. Ami nem volt túl szerencsés, mert senki nem volt az utcán és 10 percet kell várnom, mire a taxi ideér.
Mint a rossz horror filmekben, hirtelen egy alak jött ki az utca végi sarkon és az ott álló oszlopnak támaszkodott. Valami csöpögött róla, ahogy láttam, de a legrosszabb, hogy felém fordította a fejét, majd felém kezdett jönni. Az egyik lámpa alatt elhaladva megpillanthattam az arcát, ami...jesszus, csupa vér volt!
Ha lehet, ez teljesen kitisztította a fejem és csak imádkoztam, hogy jöjjön már meg végre az a taxi, hogy eltűnhessek!
A zombi-szerű pasas nem sokkal előttem összeesett, de még mondott valamit.
- F-f-ffffussss - erőltette ki. Alig hogy megértettem, még egy sötét alak jelent meg. Lehajtott fejjel lépkedett felém, vagy talán inkább a férfihoz -biztos, hogy ő verte össze- de amint engem is észrevett, azonnal megtorpant. Nem kellett felemelnie a fejét, hogy rájöjjek, ki lehet az. A kezei a teste mellett lógtak, de a lámpák pont úgy világították meg, hogy lássam, a keze véres volt. Nem szólt semmit, csak felemelte a jobb kezét és megmozgatta az ujjait.
Pont abban a pillanatban érkezett meg a taxi, de még mielőtt beszálltam volna, még megszólalt.
- Remélem most már békén fogsz hagyni. - mondta ki érzelemmentesen. Nem szóltam semmit, csak beszálltam, bediktáltam a címet és örültem, hogy minél messzebb kerültem a helytől és Tőle.

Nyolcadik fejezet

Sziasztok (már aki még olvas)! Igen, tudom, hogy vagy fél évre eltűntem és a sulira hivatkozni pedig nagyon olcsó kifogás, de nem tudok másra hivatkozni. Most sem ígérek semmit, de igyekszem a nyáron behozni magamat és több részt hozni. Mármint, akit még érdekel a történet.
Oké, majd talán a visszajelzésekből kiderül valami. :D
Jó olvasást!
Anna xx.

Francia, matek, angol, töri, biológia és egy önéletrajz. Annyira imádok suliba járni, hogy azt el sem lehet mondani...Ugye halljátok a szarkazmust a hangomban? Remélem igen.
Lassan, de biztosan be tudom hozni a lemaradásokat, de nem is olyan régen közölték a tanáraim, hogy amint megtanultam az első anyagrészeket témazárót fognak íratni velem, hogy legyenek jegyeim. Mondanom sem kell, hogy repdestem az örömtől. Aaaarrrggggh!
Ja, hogy milyen önéletrajz? Egyszerű. Kreatív írás órán párokba kellett rendeződni -ez talán ment volna, ha nem aludtam volna, mert ugye késő estig törit tanultam- és nekem a mellettem ülő, szintén alvó bunkó srác maradt és lényegében egymásról kell egy rövid esszét írni. Igen, hát nem hiper-szuper?? Agyrém. De legalább van 4 hét a leadásig.
Szombat délután van, éppen az ágyamon fekve írok angolra fogalmazást, amikor pittyegett a telefonom. Jelezvén, hogy üzenetem jött. Miley írt.

Miley: Ma. Buli. Nálam. - Nem igaz, nem olvasta az üzeneteimet??!!
Én: Nem olvastad? Québecben vagyok!
Miley: Mi vaaan? Mit csinálsz ott? Csak nem rokonlátogatás?
Én: Apám küldött ide, mondván itt talán 'jobban leszek'.
Miley: Aha...Szóval akkor jössz vagy nem?
Én: Szerinted?
Miley: Nem tudom, pont ezért kérdezem -.-
Én: Nem, nem tudok+tanulnom kell.
Miley: Ne már! Stréber lettél? De gáz! - erre már nem is válaszoltam. Basszus, most komolyan, vagy 2 hete, hogy itt vagyok! Nem is tudom, hogy mennyire vegyem sértőnek, hogy ez alatt a 2 hét alatt egyik barátnőm sem keresett, sőt maga a barátom sem! Ezt azért már nehéz nem magamra venni!
Majd később visszatérek dühöngeni rajtuk, addig is minél hamarabb szeretnék végezni a tanulással. Szóval gyorsan megírtam a fogalmazást és elkezdtem a törit is.
Mikor már úgy éreztem, hogy ennél több információ már nem fér a fejembe, lementem a konyhába és készítettem magamnak egy capuccinot, hátha felpörget.
- Hát te? - hallottam meg nénikém hangját magam mögül hirtelen.
- Felpörgetem magam. - rántottam meg a vállam, amint beledobtam az elkészült italomba a 2 kockacukrot. - Kérsz? - fordultam felé és akkor vettem észre, hogy éppen készül elmenni. - Hova mész?
- A főnököm kérte, hogy ugorjak be a céghez elintézni pár papírt. - magyarázta.
- De szombat van és szabadnapod is van. - értetlenkedtem. - És azt mondtad, hogy elmegyünk vásárolni is. - még tegnap, vacsoránál vettette fel az ötletet, hogy jobban megismerjük egymást. Most erre a hírre nem is kicsit lettem csalódott.
- Tudom, sajnálom, de majd bepótoljuk. - mosolygott rám. Ennek már nehezen hittem, ugyanis amikor Pierre összejött a mostani nőjével, akkor is mindig ezt mondta, ha elhalasztotta egy programunkat.
Kikísértem Abbie nénit az ajtón, néztem ahogy beszáll az autójába, kitolat és elhajt a városba. Már csuktam volna be az ajtót, amikor is megpillantottam a szokásos kapucnis alakot.
- Hé! - kiáltottam, de meg se hallotta. Letettem a csészémet a kis asztalra, felkaptam a cipőmet és a kulcsomat és bevágva az ajtót rohantam a srác után. - Hé, várj már! - kiáltottam megint, de mint aki meg sem hallotta volna. - Nem hallod? - ragadtam meg a vállát. Bár nem hiszem, hogy ezt kellett volna, mert pillanatok alatt megragadta a csuklómat és megcsavarta a karomat és a hátamhoz szorította. - Engedj már el! Ez fáj!
- Neked baj van a felfogó képességeddel? - kérdezi a szokásos bunkó stílusában. - Egyáltalán miért követsz?
- Szerinted miért? Engedj már el, ez már fáj! - már zsibbad is a karom. Szerencsére van olyan nagylelkű, hogy elenged és amint visszakerül a karom az eredeti helyére fintorba szorul az arcom. Érzem ahogy a vér újra keringeni kezd a karomban.
Most rosszul látok, de talán egy kis megbánást láttam megcsillanni a szemében? Áh, biztos, hogy hallucinálok. Mindegy, kicsit megmozgattam a vállam, hogy a vér gyorsan visszatérhessen a karomba. A mozdulat közepette David fogta magát, megfordult és tovább indult, otthagyva engem.
- Na azt már nem. - morogtam magamnak és megint utánarohantam, ám most nem a vállánál kaptam el, hanem elé ugrottam. Látszólag nem számított rám, de kérdőn felvonta a szemöldökét.
- Mondd, téged hogy lehet lerázni? - sóhajtott fáradtan. Elengedtem a fülem mellett a megjegyzést.
- Hidd el, én sem szívesen futok utánad... - kezdtem, de közbevágott.
- Biztos? Szerintem még sokkal jobb vagyok a sztárocskádtól. - eresztett meg egy gúnyos félmosolyt.
- ...de minél hamarabb meg akarom csinálni ezt a hülye esszét rólad, hogy aztán újra csak padtársak legyünk. - fejeztem be a mondandómat. Hosszú pillanatokig csak mereven bámult rám, miközben néhány hajtincse hideg szemeibe hullott. - Összeírnék pár kérdést, hogy aztán arra...
- Jó, majd hívj, ha összeírtad. - mondta, majd kikerülve -direkt neki is ment a vállamnak- újra elindult.
- De nem tudom a számod! - kiáltottam rá. Teljesen az agyamra megy ezzel a bunkó viselkedésével! És még vele is kell együtt dolgoznom!
Bár ez legalább hatott, ugyanis megállt, visszasétált hozzám és a kezembe nyomta a telefonját.
- Írd be a számod. - mondta, vagyis inkább utasított. Szememet forgatva ugyan, de beírtam a számomat és igyekeztem uralkodni magamon, hogy ne vágjam pofon. - Kösz. - tette el a készüléket, amint visszaadtam neki. - Majd hívlak. - nézett a szemembe és elindult. Ismét.
- De nekem is kellene...
- Majd hívlak! - mondta hangosabban és hátra intett a kezével.
Vettem egy mély lélegzetet, hogy legyűrjem a káromkodásomat, amit a legszívesebben utána kiáltanék, de mivel ez egy családias környék...
Visszamentem a házba, fogtam a már kihűlt capiccinómat és visszamentem a szobába, hogy újra belevessem magam a történelembe. Kiittam az utolsó cseppet a csészémből és már elég kényelmesen elhelyezkedtem, amikor csörögni kezdett a telefonom. Mosolyognom kellett, amint megláttam a kijelzőn a JB nevet.
- Szia. - vettem fel a telefonom mosolyogva. Hogy őszinte legyek, a buli óta csak most beszéltünk először. És igen, rohadtul rosszul esik, hogy azóta nem is írt vagy hívott, pedig én megtettem ezeket!
- Szia baby. - hallottam meg a hangját. - Most beszéltem Miley-val és kérte, hogy győzzelek meg és gyere el a buliba.
- De nem olvastátok az üzeneteimet? Nem mehetek, mert Québec-ben vagyok! - komolyan, milyen nehéz a felfogásuk?
- Mert? - hallottam meg a hangját, pár perc csönd után. - Mit csinálsz te ott.
- Mert Pierre ide küldött. - forgattam meg a szemem, bár nem láthatta.
- És? Mikor hallgatsz te rá? Gyere haza aztán kész. Úgyse tudja meg.
- Nem lehet, mert... - akadtam meg egy pillanatra. Miért is nem mehetek haza? Mert suliba járok? Mert Abbie néni bízik és hisz bennem? Mert nem akarok csalódást okozni anyának? Igen, pont ezért nem megyek vissza Los Angelesbe.
- Mert...? - ismételte meg Justin, várva hogy befejezzem a mondatot.
- Mert nem és kész. - zártam rövidre, kicsit indulatosabban, mint szerettem volna.
- Jól van, na. - válaszolt. - Akkor nem jössz?
- Nem. - ismételtem meg. Kezdett elfogyni a türelmem.
- Hey Justin, nem jössz vissza? - hallottam meg hirtelen egy női hangot a telefon túloldalán. Mi a fene?
- Persze, mindjárt. - válaszolt Justin. - Baby, mennem kell. Majd még beszélünk. - köszönt el.
- Várj...Kivel vagy?
- Nyugi baby, éppen próbálunk és ő az egyik táncos. - magyarázta, amikor megint szóltak neki. - Mennem kell. Csá. - és lerakta.
- Szia. - suttogtam, amikor már letette. Néztem, amint elsötétült a telefonom képernyője és ezzel együtt a látásom is elhomályosult a könnyektől.
Miért érzem azt, hogy nem mond igazat? Miért? Miért? Miért? Nem csalna meg, tudom, hisz nem hiába vagyunk együtt már 6 hónapja!
Addig ismételgettem ezt, amíg meg nem hallottam, hogy csörög a telefonom. Megtöröltem a szemem és megláttam Alyssa nevét villogni a kijelzőn.
- Hallo? - vettem fel.
- Készülj, mert jössz velünk bulizni és nincs kifogás. - adta ki az utasítást. Semmi köszönés vagy valami. Most mit csináljak? Menjek el bulizni vagy üljek itthon és gondolkozzak Justinon, aki valami csajjal mulat valahol? Hmmm...
- Mikorra legyek kész? - kérdeztem vissza. Végül is, ennyit megérdemlek.

Hetedik fejezet

Sziasztok! Először is, sajnálom, hogy ennyit kellett várni a részre, de a suli teljesen elveszi az időmet és az energiámat, de mivel szeretném megírni és befejezni ezt a történetet, csak annyit ígérhetek, hogy a részek elég rendszertelenül fognak jönni, de próbálok igyekezni. De tényleg, nagyon sajnálom:/

De addig is remélem, hogy tetszeni fog ez a rész, bár túl sok minden nem történik benne.

Jó olvasást! Anna xx.

Csak állok itt a megállóban és a buszra várok. Ha őszinte leszek, soha nem utaztam még buszon és nem is lett volna kedvem. Be kéne szereznem egy kocsit...
Ja, hogy miért állok a buszmegállóban? Egyszerű. Tegnap Abbie nénikém azzal fogadott, amint hazaért, hogy busszal fogok járni iskolába. Semmi kérdés vagy ilyesmi. Egyszerűen leszögezte, hogy így lesz, engem még csak meg sem kérdezett! Azért azt hozzá is tehetjük, hogy lett is belőle egy kisebb veszekedésünk.
Persze beláttam, hogy máshogy nem juthatok el a suliba, de nagyon gyorsan szereznem kéne egy kocsit, mert busszal biztosan nem járok majd suliba!
Gondolataimból a busz érkezése zökkentett ki. Komótosan felszálltam és kerestem egy üres helyet. Oké, nem volt tömegnyomor, de ahhoz képest egész sokan voltak. Fogtam a fülesemet és a suliig zenét hallgattam.
Nem tudom, hogy mióta utaztam, amikor a zenelejátszómban elindult egy Simple Plan - dal. Na, ne gondoljátok azt, hogy Pierre és a bandája zenéjét hallgatom! Mert nem! Egyszerűen van ez a dal, a Gone Too Soon, ami az egyetlen, amit Pierréktől hallgatok.
Teljesen biztos vagyok, hogy anyáról szól a dal. Amikor először meghallottam, talán -de csak talán!- megenyhültem iránta, mert akkor az volt a 2.év, hogy anya meghalt és a dal tényleg nagyon jó volt...de nem változtatott a kettőnk kapcsolatán. Inkább hagyjuk!
A buszról leszállva megállapítottam, hogy csak fél óra van hátra a sulikezdésig. Így fogtam magam és egy közeli kis kávézóba mentem, hátha egy kis koffein segít felébredni.
Kifizettem a kávémat és a pohárral a kezemben letelepedtem az egyik kis bokszba. Mivel nagyjából a Miatól kapott jegyzeteket már megtanultam, ezért a saját magam írt vázlatot olvasgattam. Azt kijelenthetem, hogy a töri soha nem lesz a kedvencem.
Amikor felpillantottam és kortyoltam egy nagyot a még gőzölgő poharamból, a mellettem lévő üvegen kinézve kis híján félrenyeltem a meleg kávét. Hogy miért? Ugyanis megláttam egy kapucnis alakot, aki pontosan engem nézett hideg szemeivel. Bármennyire is meleg volt a kávézóban, kirázott a hideg, ahogy a jeges, sötét szemekbe néztem.
Komolyan, bármennyire is el akarom kerülni ezt a srácot, mindig felbukkan ott, ahol én vagyok!
Amint újra felpillantottam, már sehol sem láttam. Egy megkönnyebbült sóhaj hagyta el a számat, de ekkor hirtelen valaki leült velem szembe.
- Mit akarsz? - morogtam kelletlenül és újra a töri füzetemnek szenteltem a tekintetem.
- Hát nem ilyen reggeli köszönésre számítottam. - hallottam a választ. - Meghallgatnál? - húzta el a füzetemet. Azonnal utána kaptam, de még így is gyorsabb volt nálam. Kelletlenül néztem rá az arcára és ugyanolyan stílusban nyújtottam ki a kezemet.
- Visszaadnád? - mutattam a füzetemre.
- Addig nem, amíg... - egy ásítás szakította félbe mondandóját. - ...meg nem hallgatsz.
Most hogy így közelebb is megnéztem, nagyon nyúzottnak és sápadtnak tűnt. Szemei alatt is sötét karikák voltak és pont úgy nézett ki, mint aki már egy nagyon jó ideje nem aludt semmit sem.
- Jó, van 2 perced, mert lassan a suliba is el kell indulni. - adtam meg magam.
- Szeretnék bocsánatot kérni az eddigi viselkedésemért. Nagyon bunkó dolog volt ez tőlem és remélem, hogy...ömmm, meg tudsz bocsátani és tiszta lappal kezdhetünk. - mondta el a kis monológját, amit teljesen olyan unott arccal mondott el, mintha egy betanult szöveget mondott volna el. Mondjuk, úgy is az volt.
- Ez szép volt. - bólintottam. - Egyedül tanultad be vagy az anyukád segített? - kérdeztem gúnyosan, mire elsötétült a tekintete és fenyegetően felém hajolt.
- Na ide figyelj. Igazából kurvára leszarom, hogy megbocsátasz-e nekem vagy sem, de azt jobb ha tudod, hogy velem nem beszélhetsz így, mert annak nem lenne jó vége. - mondta hűvösen, majd felállt, elém dobta a füzetemet és kifelé indult. Mégis hogy lehet valaki ekkora seggfej?!
Gyorsan elraktam a füzetemet, megittam a maradék kávémat és én is kifelé vettem az irányt. A hideg reggeli szél azonnal megcsapta az arcomat, így futólépésben indultam el a suliba.
Amint beléptem a kapun, Mia ugrott felém egy újabb adag tanulnivalóval. Basszus, ez a csaj nem semmi! De mielőtt bármit is kérdezhettem volna vagy mondott valamit, elment és a helyét Alyssa vette át.
- Végre, hogy itt vagy!  - mondta, majd belém karolt. - Gyere, együtt van rajzóránk!
A terem felé haladva még megláttam Davidet és szépen illedelmesen, mind a ketten egy-egy gyilkos pillantást küldtünk a másiknak.
- Hé, figyelsz? - kérdezte újdonsült barátnőm, így a tekintetemet visszafordítottam rá.
- Persze, de azért megismételnéd?
- Csak arra vagyok kíváncsi, hogy a híres barátaid és a pasid majd eljönnének a bulimba, ha meghívnád őket?
- Hát nem tudom, lehet, de most elég sok dolguk van. Tudod, próbák meg ilyenek.
- Ühüm, megértem. - bólintott, majd csillogó szemekkel rám nézett. - Olyan nagyon szerencsés vagy, hogy ilyen híres embereket tudhatsz magad körül. Biztos nagyon hiányolhatnak!
- Aha, persze. - motyogtam, majd a tekintetemet inkább előre szegeztem. Attól eltekintve, hogy amióta eljöttem, senki nem is hívott vagy írt nekem, holott én ezt már megtettem és nem csak egyszer. Mindegy, biztos sok a dolguk és én ezt megértem, annak ellenére is, hogy egészen mást olvasok a magazinokban és az interneten. De hiszen azok csak hazugságok és pletykák...nem?

Hatodik fejezet

Sziasztok! Sajnálom, hogy ennyit késtem a résszel, de az iskola eléggé elveszi az időmet:/ Próbálok igyekezni a részekkel, de ahhoz nektek is aktivizálni kéne magatokat;)

Jó olvasást!

Anna xx.

Idegesen vágom le a táskámat az asztalom mellé, majd terülök szét az ágyamon. Pedig egész jó volt a mai napon, hisz szereztem új barátokat és az eddigi tanárok sem szörnyűek, mint amire számítottam, de az utolsó óra...!! Nem kell megijedni, nem a tanár miatt, se az óra miatt vagyok ilyen, hanem egy valaki miatt! Méghozzá, az új padtársam miatt! Igen, ugyanis a terem, ahol a kreatív írás órám van, ott vannak egyedül kétszemélyes padok! És hát ki mellé kellett ülnöm? Na várjatok, inkább elmesélem.

'Még mindig nem értem pontosan, hogy -ha már suliba íratott a tudtom nélkül- miért nem beszélte meg velem, hogy milyen tantárgyakat vegyen föl nekem?! Hogy jutott olyan az eszébe, hogy írónak állnék? Oké, hogy alig 10 évesen folyamatosan irkálgattam, de könyörgöm, soha egy megkezdett kis 'történetet' nem fejeztem be! Esküdni merek, hogy Pierre jó 8 évvel le van maradva, ha rólam van szó.
Amikor beléptem a terembe -igaz, egy kis útbaigazítással sikerült eltalálnom ide- már szinte mindenki ott volt, ugyanis amint megszólalt a csengő, mindenki a helyére ült. A többi teremhez képest itt kétszemélyes padok voltak és már mindenhol megvoltak a párok. Kivéve egy asztalnál a hátsó sorban.
- Te vagy az új diák? - hallottam meg egy hangot magam mögött. Megfordultam és elég fiatal nővel találtam szembe magam. De most tényleg, alig tippeltem meg 23-24 évesnek.
- Igen. - bólintottam.
- Először el sem akartam hinni, hogy Pierre Bouvier lányát taníthatom, de az ittléted bizonyítja, hogy nem csak képzelődöm. - de jó, egy rajongó lesz a tanárom, aki tényleg nem lehet olyan idős. Biztos nemrég fejezte be a fősulit.
- Akkor én leülök. - mutattam az üres helyre a hátsópadban.
- Biztos, hogy oda akarsz ülni? - húzta fel a szemöldökét és hirtelen olyan ellenséges lett az arca. - Mert ülhetsz máshova is.
- Igen, biztosan. - értetlenkedtem, majd megfordultam és az üres hely felé vettem az irányt. Az biztos, hogy fura ez a nő/csaj.
Amint elértem a helyemre, letettem a táskámat az asztal mellé és leültem. Erre a padtársam felemelte a fejét -eddig a karján aludt- és a kapucniját ledobva a fejéről, rám emelte  tekintetét. Basszus, Ő volt az! David.
- Szia, Jessica vagyok. - mosolyogtam rá kedvesen. Nem szólt semmit, csak hideg, sötét szemekkel nézett rám, majd egy biccentés után visszafeküdt a karjára. Hmmm, ez emlékeztet valakire...
Mindegy, az óra igazából egész jó volt, még élveztem is, akár csak a franciát, de a gondolataim néha vissza-visszakanyarodtak a reptéri sráchoz és összehasonlítottam a mellettem fekvő sráccal. Mindketten ugyanúgy feketét viseltek és a kezük is be volt kötve. De biztos, hogy az nem lehet ő!
Nem sokkal óra vége felé kelt fel, amikor már mindannyian már pakoltunk és álltunk fel. És persze, amilyen az én szerencsém, amikor felvettem volna a táskámat az leesett az asztalról és minden, ami benne volt szétszóródva a földre esett. Nagyszerű!
Már mindenki kiment a teremből és a tanár is rám várt, hogy bezárhassa az ajtót. Gyorsan összerámoltam a füzeteket és beletettem a táskámba, amikor valaki a tolltartómat nyújtotta felém. Felnéztem és David álmos tekintetével találkoztam.
- Köszi. - veszem el, majd beteszem a táskámba, becipzározom és felállva a hátamra veszem. Válaszul csak megvonja a vállát.
- Amúgy David vagyok, de gondolom, hogy ezt már tudod. - mondta, majd elindult kifelé és én is gyorsan követtem őt. Az ajtóban a tanárnő elég mérgesen figyelt engem, ahogy a srác felé rohanok.
- Hé várj már meg! - kiáltottam utána, de nem figyelt, csak ment tovább. - Na! - ragadtam meg a karját, megállásra kényszerítve.
- Mit akarsz? - kérdezett vissza barátságtalanul és erősen kirántotta a kezét a szorításomból.
- Te vagy az a srác a reptérről?
- Miért?
- Szeretném tudni. - feleltem határozottan.
- Jó, igen. Most örülsz? - sötét szemei szinte szikrákat szórtak, ahogy rám nézett.
- Miért vagy ilyen velem? Nem is ismersz.
- Nézd, van fontosabb dolgom is, mint hülye kis libákkal beszélgetni, mint te. - és nem, nem libát mondott. Majd sarkon fordult és kiviharzott az ajtón. Ekkora egy tahóval még soha nem találkoztam!'

Szerencse, hogy csak ezen az egy órán kell elviselnem! Mindegy, most jobb, ha tanulok. A jegyzetekkel az ágyamra huppantam, amint befejeztem a leckeírást és a másnapra tanulást.
Éppen a történelmet magoltam, amikor a telefonom rezegni kezdett, jelezve, hogy üzenetem jött. Nénikém írt. 'Tedd ki a szemetet a ház elé, légyszíves!' Sóhajtva felálltam, majd kimentem a hátsóudvarra. A kukának szerencsére volt kereke, így könnyedén ki tudtam gurítani a ház elé. Ilyet se csináltam túl gyakran.
- Ilyet se látni mindennap. - hallottam meg magam mögött egy hangot. Ismerős volt és nagyon nem voltam rá kíváncsi.
- Parancsolsz? - kérdeztem vissza, de tiltakozva, eszem ágában sem volt megfordulni.
- Mi az? Még annyival sem tisztelsz meg, hogy rám nézz? Apád nem tanított meg arra, hogy csak mert híres vagy még nem vagy jobb senkinél?
- És anyád nem tanított meg arra, hogy kell beszélni a lányokkal? - fordultam felé dühösen. - Egyáltalán mit csinálsz erre?
- Ahhoz neked semmi közöd. - vágta rá érzelemmentes arccal. - Mond csak, a pasid merre van?
- Ahhoz neked semmi közöd. - ismételtem mondatát, mire csak egy gúnyos nevetést kaptam.
- Gyerekes vagy.
- Te meg bunkó.
- Mondtak már rám rosszabbat is. - rántott vállat hanyagul.
- Igaz az, amit rólad pletykálnak? - csúszott ki a kérdés a számon, mire a szemei elsötétültek.
- Szállj le rólam, ha jót akarsz. - válaszolt. Pech, hogy túl kíváncsi vagyok, ezért rögtön érdekelni kezdett és ki akartam deríteni az igazságot róla...
- Nem én kezdtem el veled beszélgetni. - rántottam meg a vállam. - Csak azt kérdeztem...
- Ne kérdezz! Soha! És én sem fogok többé hozzád szólni. - jelentette ki, majd néztem ahogy elsétált. Megint.

Ötödik fejezet

Sziasztok! Akkor új résszel jelentkezek, remélem tetszeni fog;) Örülnék pár visszajelzésnek is:))

Jó olvasást, Anna xx.

- Menj a francba. - nyögök fel, miközben csukott szemmel a csörgő telefonomat kutatom az ágyam melletti komódon. Szerencsére sikeresen meglesz és azon nyomban ki is nyomom, hogy tovább alhassak. Aha, majdnem. Amint újra visszaaludnék nénikém ront be a szobába.
- Gyerünk, ki az ágyból! 20 perced van, hogy elkészülj! - húzta el a redőnyöket, majd ki is ment az ajtón. De még a lámpát is felkapcsolta, hogy biztos ne tudjak aludni.
Várjunk csak???? 20 peeerc?! Mi a franc? Ilyen állapotban, hogy készüljek el annyi idő alatt? Reggel 7:30 van!
Komótosan ültem fel az ágyban és próbáltam kicsit felélénkülni, de nem ment. Oké, először is inkább lezuhanyzom. Igen, az majd felfrissít!
Kínkeservesen ülök fel az ágyban, majd lerúgva magamról a takarót felkelek és átbattyogok a fürdőbe. Egy gyors tusolás után magam köré tekerem a törülközőt és a szekrényben keresgélve tűnődöm, vajon mit kellene felvenni az első napra. Kanadai véremnek hála a kinti 16-17 fok még semmi volt, de mivel kicsit elszoktam az ilyen időtől, ezért egy melegebb cicanadrágot vettem föl, rá pedig a kedvenc virágos szoknyámat és egy rövid ujjú felsőt, hozzá egy kardigánnal. A komódon keresgéltem az ékszerek között, hátha akad rajta valami, de nem jártam sikerrel. Végül csak egy nyakláncot találtam, rajta egy kis virág medállal, amit végül a nyakamba akasztottam. Megnéztem, hogy még mennyi időm is maradt az indulásig és kisebb büszkeséget éreztem, ugyanis volt még 5 percem. Há, ezt neked hétfő reggeli koránkelés!
Felkaptam a táskámat, amibe pár füzetet raktam a mai napra, és lementem a konyhába. Nénikém éppen kávét öntött egy termoszba, de érkezésemre rám mosolygott.
- Izgulsz? - kérdezte felvonva a szemöldökét. Felültem a pultnál lévő bárszékre és egy kenyeret kezdtem el kenni lekvárral reggelinek.
- Nem. - mondtam és beleharaptam reggelimbe. Abbie nénikém felvont szemöldökkel vizslatott, a tipikus 'Engem akarsz átverni?' nézésével. - Oké, talán egy kicsit! - ismertem be. De most tényleg, ki nem félne, ha egy új suliban kezdene? Igen, átlagos gyerek bizony félne már csak a gondolattól is, de én nem! Elnyomom magamban az érzést, csakúgy, mint minden mást! Hisz én vagyok Jessica Bouvier.
- Ideje menni! - rántott vissza a gondolataimból Abbie néni hangja. Gyorsan bekaptam reggelim maradékát és a táskámmal követtem nénikémet a kocsiig. Beszálltunk és már indultunk be a városba. Az út alatt akaratlanul is eszembe jutott a tegnapi sötét alak, aki a házunk előtt állt és teljes mértékig biztos vagyok benne, hogy engem bámult. Vajon szólnom kéne Abbie néninek a rejtélyes sötét alakról vagy ne? Hmmm, inkább majd akkor, ha ez többször is elő fog fordulni.
- Egyébként, meg kell tanulnod egyedül járnod iskolába. - szólt a mellettem lévő ülésről Abbie néni, én pedig összeráncolt szemöldökkel fordultam felé.
- Mi? - kérdeztem értetlenül.
- Nem vihetlek suliba minden nap. - nézett rám egy pillanatra, majd újra az útra koncentrált. - Van, hogy ennél is hamarabb kell bemennem, de nagy nehezen rábeszéltem a főnökömet, hogy ma később mehessek be. Szóval ameddig ki nem találunk valamit, addig busszal kell bejárnod. - magyarázta, döbbenetemben meg sem tudtam szólalni. Hogy én? Buszozzak? Az teljességgel...! - Itt is vagyunk. - állt meg a sulival szemben. Azonnal kipattantam, mert nénikémnek sietnie kellett, és a suli felé igyekeztem. Még alig értem a suli közelébe, már valahogy éreztem magamon a kíváncsi tekinteteket. Lehet, Pierre miatt -a Simple Plan kanada első számú kedvence- vagy talán azért, mert én nem egy divatos sportkocsival jöttem suliba. Mindenkit elnézve, 50-50% az esélye a feltételezéseimnek.
Mindegy, egyébként a lényeg, hogy emelt fővel, 'nem érdekel'-felfogással sétáltam be a suliba. Az órarendemet tanulmányozva próbáltam rájönni, hogy pontosan hol is van a terem, ahol dupla francia órám lesz. Aha, de ha nem találom meg a termet...
- Tessék, ezek az első anyagok. - nyomott valaki a kezembe, egy nagy halom papírt. Felnézve nem is lepődtem meg, hogy Mia állt előttem unott arckifejezéssel. Még egy 'köszönöm'-öt sem hagyott kimondani, meg is fordult, hogy hagyjon engem. Várjunk csak...
- Mia várj! - szóltam utáni. Hangomra megtorpant és érdeklődve fordult felém, amolyan 'Mi van már?' nézéssel. - Meg tudnád mondani, hogy hol van ez a terem? - mutattam neki az órarendemet, amit kikapott a kezemből és gyorsan átfutotta. Végül megrökönyödve nézett fel rám.
- Közös franciára járunk. - mondta ki sóhajtva. Az most miért baj? - Tudsz egyáltalán franciául? - húzta fel a szemöldökét kérdőn.
- Igen, bár elég régen beszéltem már. Lehet, kicsit be vagyok rozsdásodva. - próbáltam viccre fordítani, de láthatólag nem jött be neki, mert ugyanolyan semleges arccal nézett rám. - Ööö, megkérdezhetem, hogy miért baj ez?
- Majd kiderül. - rántott vállat, majd fölfelé igyekezett a lépcsőn, majd visszanézett rám. - Nem jössz? - forgatta meg a szemét. Hát, az biztos, ezzel a csajjal egyáltalán nem leszünk öribarik.
Felérve a terembe, Mia azonnal elfoglalta a helyét, az egyszemélyes padokban. Elnézve a kis csoportot -nem voltak túl sokan, max 9-10 ember volt itt- akik szintén a helyükön ültek és a közelükben ülőkkel beszélgettek, nem is vettek észre, ezért csak fogtam magam és leültem egy üres helyre. Hogy még sem nézzenek totál antiszociálisnak, a Mia melletti padba ültem és a becsöngő előtt a tőle kapott papírokat nézegettem. Mit ne mondjak, elég komolyak voltak és ezek még csak az elsők!
Pontban becsöngőkor megérkezett a tanár is barna haja kontyba volt kötve és szemüveget hordott. Nem tűnt túl öregnek, 35 éves lehetett max-. Kedves volt, de a bemutatkozást sem hagyhattam ki és persze franciául. De egyébként elég jó volt az óra, még kicsit sajnáltam is, hogy hamar vége lett. A következő órák gyorsan elteltek, mint a töri, matek, irodalom. Aztán jött az ebédszünet...
Persze, nem számítottam 5 csillagos éttermi ételre, igazából egészen elfogadható ételt kaptam a tányéromra. Már éppen, hogy kerestem volna egy szabad helyet, amikor egy lány lépett elém. Hosszú, szőke haja keretezte az arcát, kék szemeivel végigmért.
- Te vagy az új lány? - kérdezte felhúzott szemöldökkel.
- Igen. - bólintottam.
- Ismerős vagy nekem... - gondolkozott, majd hirtelen felcsillant a szeme. - Úristen!!! Te vagy Justin Bieber barátnője!! Jessica Bouvier, Pierre Bouvier lánya.
- Aha. - bólintottam megint. - És te vagy...?
- Ó, bocsika, Alyssa vagyok. A pom-pom csapat kapitánya. De gyere - karolt hirtelen belém. - bemutatlak a többieknek, akik fontosak. Nehogy véletlenül a rossz társaságba keveredj. - vezetett egy asztalhoz, ahol a focicsapat -mármint csak tippeltem, hogy azok, ugyanis mindnyájan ugyanolyan dzsekit viseltek- és a pom-pom csapat többi tagja volt, mind egyenruhában, ahogy a mellettem lévő Alyssa is. - Srácok! El sem tudjátok hinni, hogy ki lett az új diák és egyben csapatunk legújabb tagja! - kezdte a bevezetőt. - Ő itt a híres Jessica Bouvier!
- Sziasztok. - varázsoltam egy csodás, elbűvölő mosolyt az arcomra.
- Jessica, ők itt a legjobb barátnőim, Alicia - mutatott egy barna hajú lányra. - és Adriana. - majd a szőke kissé barna árnyalatú hajú lányra, aki Alicia mellett ült. Aztán persze bemutatott a többi lánynak és a fiúknak is, de olyan gyorsan mondta a neveket, hogy nem is tudtam őket megjegyezni. Majd talán később megkérdezem, ha beszélni is tudok majd velük.
- Alyssa! - szólt, azt hiszem Adriana, a mellettem ülő lánynak, aki nagyban beszélt hozzám, főként a mostani divatról. Láthatólag nem tetszett neki, hogy félbeszakították a mondandóját, mert mérgesen fordult barátnője felé. Látszólag nem érdekelte Alyssa mérges tekintete, ugyanis csak a bejárat felé biccentett és újra a telefonjának szentelte a tekintetét. Több se kellett a mellettem ülő lánynak, amit oda fordította a tekintetét a mérge elszállt, a szemei felcsillantak és egy hatalmas mosoly terült szét az arcán.
Nem értettem ezt a hirtelen hangulatváltozást és kíváncsian Alyssa tekintetét követve fordultam abba az irányba. Nem láttam semmi érdekeset, ezért értetlenkedve fordultam vissza.
- Mit nézel ennyire? - kérdeztem.
- Inkább kit. - röhögött fel az egyik srác, de értetlen tekintetemet látva mögém bökött. - Davidet.
- Kösz, sokat mondtál. - forgattam meg a szemem.
- Most biztos elhívom randira! - állt fel mellőlem Alyssa és elindult. Az ebédlő egy távoli részébe. Majd megállt az egyik asztal mellett, ahol egy srác ült lehajtott fejjel és az ebédjében turkált. Fekete bakancs, nadrág és kapucnis pulcsi. De hogy még véletlenül se üssön el, fekete haja előre lógott, de a mellé érkező lány miatt kénytelen volt felnézni rá. Mégis, az én szemem a bekötözött kezén állapodott meg, amit láttam már valahol. És nem máshol, mint a reptéren a kávés pultnál! Nem, biztos, hogy nem lehet ugyanaz a srác!
- Mi a baj Jessica? - rántott vissza Alicia hangja.
- Semmi, csak...azt hittem, hogy találkoztam már azzal a sráccal. - ráztam a fejem, amikor Alyssa újra visszaült mellém.
- Csak nem megint dobott? - röhögtek fel a fiúk.
- Engem senki nem szokott dobni! - vágott vissza a lány emelt fővel. - Majd ő is belátja, hogy jók vagyunk együtt!
- Mégis ki ez a David? - szaladt ki a számon a kérdés.
- Hogy mégis ki az a David?! - nézett elkerekedett szemekkel rám Alyssa. - Csak a világ leghelyesebb pasija! Név szerint: David Black. - a vállam felett a srácra néztem, majd vissza új 'barátnőmre'. - Ne már! Tudom, hogy nem egy Justin Bieber, de most mond meg, hogy nem helyes!
- És egyáltalán tudsz róla valamit? - ráncoltam a szemöldököm. Az egy dolog, hogy helyes, de honnan tudja, nem egy seggfej-e.
- Nem. - rántotta meg a vállát. - Elég titokzatos srác és ez tetszik!
- Azonban... - tette el a telefonját Adriana és felém nézett. - Vannak bizonyos pletykák.
- Milyen pletykák? - lettem kíváncsi.
- Azt beszélik, hogy a szülei alkoholisták, de a tudatmódosító szereket sem vetik meg.
- Ugyan, én azt hallottam, hogy az a apja prostikat futtat.
- Ezek csak hülye feltételezések! - vágott közbe Alyssa, de csak tovább folytatták.
- Én azt hallottam, hogy az apja drogot árult, de amikor elkapták volna, megölt 2 rendőrt és megszökött az országból. - sok és ehhez hasonló feltételezést soroltak fel egészen a csöngőig. És hogy van-e alapja mindennek? Fogalmam sincs, de most nincs is időm ezen gondolkozni, mert -Pierrenek hála- rohannom kellett kreatív írás órára.

Negyedik fejezet

Sziasztok! Meghoztam az új részt, ami remélem tetszeni fog nektek és hagytok véleményt is;)

Jó olvasást!

Anna xx.

- És ha csak mondjuk neki, hogy suliba járok? Megígérem, hogy nem fogok sumákolni! - már könyörgök a nénikémnek, hogy ne kelljen ebbe a suliba járnom. Igen, ugyanis már kora reggel -7 órakor!- lerántotta a takarót rólam és a sötétítőket elhúzva hagyta, hogy a nap reggeli sugarai a szememet bántsák. Normális diákok szombaton még alszanak, de Pierre miatt, ma be kell iratkoznom a suliba!
Igaz, ez valami új elit -megjegyzem, amerikai- iskola, ahova a tehetős szülők a gyerekeiket íratják, azzal a reménnyel, hogy majd viszik is valamire...basszus, ez úgy hangzott, mintha én is egy reménytelen gazdag gyerek vagyok! Tisztázzuk, én még csak nem tudtam kitalálni, hogy mihez is kezdjek a suli után!
- Sajnálom, de ezt nem tehetem meg. - felelte határozottan Abbie néni. Az igazgatói iroda melletti széken ülünk és várjuk, hogy az igazgató végre fogadjon minket.
Amúgy elnézve, nem tűnik olyan rossz sulinak, de ki tudja, hogy milyen ez az egész belülről? Mint az a mondás, amit mondanak: 'Kívül szép, de belül rohadt'. És én egy ilyen iskolába fogok járni? Máris utálom...bár ki az, aki szeret iskolába járni?
- Mr. Heartman most már fogadja önöket. - szólt ki egy nő, aki biztos az asszisztens lehetett vagy az igazgatóhelyettes. Nem tudom és nagyon nem is érdekel.
Felálltunk a székünkről és követtem nénikémet az igazgató irodájába. Nem volt olyan nagy szám, de mégis elég tágas volt. Maga az igazgató egy nagy asztal mögött ült nagy, kényelmesnek tűnő bőrszékben. Nem tudtam volna megsaccolni a korát, mert a félig már kopasz feje nem segített benne. Éppen telefonált, de az érkezésünkre ránk emelte a tekintetét és az asztal előtti székekre mutatott, mint 'Foglaljanak helyet.' Amint helyet foglaltam kicsit jobban szemügyre vettem ezt az igazgatót. A szemei alatt sötét karikákat véltem felfedezni és néhol már ráncok gyülekeztek az arcán. Ééés, tweed zakót viselt. Erről rögtön eszembe jutott az Így jártam anyátokkal egyik jelenete...oké, mindegy, ez nem ide tartozik.
- Bocsánat, de ez fontos volt. - tette le a telefont, majd kezeit összekulcsolva az asztalán nézett végig rajtunk -meglepően sokat időzött a mellettem ülő nénikémen- majd elővett pár papírt. - Tehát, az édesapjával már megbeszéltünk nagyjából mindent, önöknek már csak alá kell írniuk a papírokat. - nyomta az orrunk alá őket egy tollal egyetemben. Először Abbie nénikém írta alá ott, ahol kellett, majd kelletlenül, de én is ráfirkantottam a nevemet -Abbie elég csúnyán tud nézni, ha kell-.
- Akkor hivatalosan is üdvözlünk iskolánkban! A könyveidet csak a jövőhéten veheted át, de addig is használhatod az iskolai könyvtár könyveit. És itt van az órarended. - nyújtotta át. Ránézésre nem volt túl sok, szerintem tűrhető lesz, de majd minden később derül ki.
- Elnézést, de azt még mindig nem tudom, hogy pontosan hogy hozhatom be a lemaradásomat. - szakítottam félbe az igazgató és nénikém beszélgetését.
- Ezt az édesapja is megemlítette -miért így nevezi Pierret?- ezért az egyik legjobb diákunkat tudom neked ajánlani, hogy behozd a lemaradásodat.
Amint ezt ki is mondta, abban a pillanatban nyílt is az ajtó és egy lány lépett be rajta. Egyszerű farmert viselt egy pulcsival és a lábán bakancsot viselt, a vékonyabb fajtát.
- Kedves Jessica Bouvier, hadd mutassam be éltanulónkat, az iskola büszkeségét, Mia Angelicot. - mutatta be nekem a lányt. - Mia, kérlek segíts Bouvier kisasszonynak beilleszkedni és felhozni a tanulmányait. - a lány, ezek szerint, Mia kifejezéstelen arccal állt, majd végül bólintott. Elnézve, nagyon fáradtnak tűnt és minél hamarabb szabadulni akart innen. Megértem, én sem a suliban tölteném a szombat reggelt.
- Akkor azt hiszem, hogy mindent megbeszéltünk. - mondta az igazgató, majd kifelé terelgetett minket. - Ha bármi kérdés merülne fel, nyugodtan forduljon hozzám. - mosolygott...Abbie nénire.
- Köszönjünk. - mosolygott nénikém udvariasan, majd már ki is rohant, hogy a csörgő telefonját felvehesse. Én is örültem, hogy már kint is lehettem az irodából, majd a mögöttem lévő lányhoz fordultam, aki a telefonját nyomkodta folyamatosan.
- Akkor pontosan hogy és mikor kezdhetjük el a tanulást? - kérdeztem, de felmutatva a mutatóujját, csendre intett. Hát oké.
- Figyelj, nekem annyira nincs ehhez kedvem, mint neked. - kezdte el, én meg nem bírtam megállni döbbenet nélkül. Ennyire látszik rajtam? - Tehát, minden nap adok egy másolatot a jegyzeteimből és vagy megtanulod vagy nem. Ha kérdésed van, akkor kérdezz, de nincs időm arra, hogy még téged is belepasszírozzalak az időmbe. - közölte a tényeket. - Akkor jó így?
- Nekem megfelel. - rántottam meg a vállam. Igaza van, semmi kedvem ehhez az egészhez, de Abbie néni hisz bennem, szóval a magam erejéből akarom megtanulni az anyagokat! Nem vagyok már kislány.
- Jessica, be kéne bennem az irodába, de ha kell, még gyorsan haza tudlak dobni. - állt meg mellettem Abbie néni is. - Ha lehet, gyorsan döntsd el.
- Ha tényleg bele fér, akkor hazamennék. - bólogattam, hiszen még ki akartam pakolni a szobában.
- Akkor indulás! - megfordult és már kifelé is vette az irányt. Gyorsan én is a nyomába eredtem, de még a vállam felett elköszöntem Miatól.
- Majd hétfőn találkozunk. - szóltam és még gyorsan intettem is egyet. Választ nagyon nem vártam, csak nénikémet akartam utolérni. Nem igaz, hogy ilyen gyors a magassarkújában!
A parkolóban szerencsére utolértem és egyszerre szálltunk be a kocsiba. Abbie nénikém valóban rekordsebességgel vitt haza. Amint kipattantam a kocsiból, már ment is.
Felsétáltam a bejárati ajtóig, majd a kulcsom után kezdtem kutatni, amit még reggel adott nénikém. Bár olyan kómás voltam, hogy csak simán bevágtam a táskámba, amit vittem.
Miközben még mindig a kulcsomat kerestem, a járdán megláttam valakit. Lehajtott fejjel ment a járdán, kapucnija az arcába volt húzva. Fekete farmert, bakancsot és pulcsit viselt. A kezeit a pulcsija zsebébe süllyesztette és csak ment egyenesen.
Nem, az kizárt, hogy ő pont az lenne, aki olyan bunkón viselkedett velem a repülőtéren még Los Angelesben.
Szerintem megérezhette, hogy figyelik -vagyis figyelem- mert a tekintetét hirtelen felém fordította. Persze, a napszemüvege most is rajta volt. A jobb szemöldökét kérdőn felhúzta, mintha az mondaná, hogy: Mit bámulsz?
Szerencsére ebben a pillanatban a kezeim közé fogtam a kulcsokat és minél gyorsabban kinyitottam az ajtót, bemenekültem rajta.
Levettem a cipőmet, felakasztottam a kabátomat és a szobámba vettem az irányt. Furcsának kéne tartanom, hogy a ruhák eltűntek a szekrényekből, de minden más itt volt? Végül is, nekem mindegy volt, mert én csak ruhákat hoztam -ékszereket nagyon nem is hordtam, kivéve ha Justin vett nekem valamit- amiket szerencsére gyorsan ki is pakoltam. A bőröndöket a nagy szekrény aljára raktam és késznek is nyilvánítottam a pakolást. Max egy kis portörlés fér rá a polcokra, de azon kívül minden tökéletes.
Mivel nem tudtam most mit csinálni, fogtam egy könyvet és az egyik ablak párkányára ülve, ami direkt ki volt párnázva ülés céljára, olvasni kezdtem.
Egészen addig olvastam, amíg a ház előtti lámpa pislákolni nem kezdett. Felemeltem a tekintetem a könyvemről és a nem messze lévő várost bámultam. Kicsit talált hasonlított Los Angelesre, amit szintén sokszor néztem a teraszról. Annyira szeretem nézni a kivilágított várost és a mozgó fényeket, amik az autók fényszórói.
Azonban a szemem sarkából egy fekete alakot láttam meg a házunk előtt. A lámpa árnyékot vetett az arcára, de a kapucni a fején sem segített, hogy láthassam. De azt biztosra kivehettem, hogy engem nézett. És ez egy kicsit meg is ijesztett. Imádkoztam, hogy ne lásson, de mivel égett a szobában a lámpa és én itt ültem az ablaknál, elég nehéz volt nem észrevenni.
Végül megrázta a fejét és elsétált, a város irányába.

Harmadik fejezet

Sziasztok! Új résszel jelentkezem! Remélem tetszeni fog nektek és elmondanátok a véleményeteket. Jó olvasást!

Anna xx.

Tanácstalanul állok a repülőtér előtt, a járdán, immár minden táskámmal. Már vagy 20 perce, hogy itt vagyok, de még mindig nem jött meg. Ja, hogy kicsoda? Hát a nénikém, Abbie néni.
Igen, Pierre nem is akárkihez küldött! Bár azt hozzá kell tenni, hogy Abbie néni anyám húga, de a temetés óta nem is találkoztam, illetve beszéltem vele. Évente kaptunk tőle egy kártyát Karácsonyra, de ennyi.
Most viszont itt vagyok, kétségek között, hogy vajon a nénikém mennyit is változott. Mert tényleg nem tudom, hogy vajon ugyanúgy néz-e ki, mint régen, mert 7 év az nagyon sok idő.
- Jessica? - hallottam meg a nevem, mire balra fordultam, ahonnan a hang jött és megláttam a hang tulajdonosát. Mit mondhatnék, Abbie nénikém nem is változott sokat, maximum annyival, hogy a haja hosszabb lett. Nagynéném megszüntette a közöttünk lévő távolságot. - Te jó ég. Igazi nő lettél! - nézett végig, majd...legnagyobb meglepetésemre egy nagy ölelésbe vont. Habár eléggé meglepett vele -csakúgy, mint amikor Pierre csinálta ugyanezt- de azért mégis jól esett. És most nem voltam olyan esetlen, ezért a testem mellett lógó kezeimet nénikém hátára simítottam, míg a fejemet a vállán pihentettem.
Kétségtelen, hogy Abbie nénikém a kedvenc és egyetlen nagynéném. Ha esetleg anyáékkal volt bajom, bármikor felhívhattam, akár az éjszaka közepén is. De ez a kötelék is megszűnt, amikor anya...tudjátok.
- Gyere, menjünk haza. - engedett el és felvette a 2 kisebb táskámat, majd elindult velük a parkoló felé. Megfogtam a nagy bőröndöm és magam után húzva igyekeztem beérni Abbie nénit.
Egy kis séta után megálltunk egy autónál, ami gondolom az övé volt. A csomagtartóba helyeztük a csomagjaimat, majd én elfoglaltam az anyósülést, nénikém pedig a volán mögé ült és indultunk is haza.
Haza. Egész úton ez az egy szó ismétlődött a fejemben. Mégis, ki határozza meg az otthonunkat? Különben is, én úgy tudom, hogy az otthon ott van, ahol lakok. Abban a nagy, üres házban.
Igen, ugyanis, amint betöltöttem a 18-at átköltöztem Pierretől és az új családjától a régi házunkba. Legalább ennyivel közelebb tudom érezni magamhoz anyát.
- Megjöttünk. - zökkent vissza a gondolataimból Abbie néni hangja. Kiszálltam a kocsiból és csak az előttem lévő házat bámultam. Szép, gondos kert virágokkal és ápolt fűvel. Egyszerű, kis családi ház volt, de nekem még így is előhozott egy csomó emléket. Mint amikor még itt laktunk és Pierre meg a banda nem voltak híresek. Jó volt itt felnőni egy ideig, de aztán befutott a Simple Plan...
- Egyedül laksz itt? - csúszott ki a számon a kérdés. Úgy tűnik, ma minden ilyen kínos kérdés csak úgy kiszalad a számon.
- Hát, igen. - vont vállat a nénikém. - Kicsit fel is kell újítani, mert szívem nincs eladni, hisz ahogy a nagyi mondta: Ez a ház már sok évszázada a családé. - óóó, igen, a nagyi kedvenc mondata. Ha 10-szer nem mondta el nekem egy nap, akkor egyszer sem.
- Igen, emlékszem. - mondtam halkan. Anya és Abbie néni szülei már sajnos nincsenek. A nagypapa még a születésem előtt meghalt, a nagyi meg 2 évvel anya halála előtt.
- Gyere, van egy meglepetésem. - fogta meg a kezem és húzott fel az emeletre, majd megálltunk az egyik ajtó előtt. - Ha nem akarod, akkor nem muszáj itt aludnod. Apáddal már beszéltünk erről...
- Először mutasd meg, majd én eldöntöm, hogy jó-e vagy sem. - vágtam a szavába.
- Rendben. - sóhajtott, majd kinyitotta az ajtót és előreengedett engem. A redőnyök le voltak húzva, de nem is kellett nagyon fény, hogy rájöjjek, pontosan kinek is a szobájában vagyok. Az ismerős illat azonnal az orromba szökött és könnyek jelentek meg a szememben. Ez volt anya régi szobája. - Gondoltam jó ötlet lenne, hogy itt fogsz addig lakni, de ha nem, akkor az egyik vendégszobában is alhatsz, ha akarsz. - hadarta el egy szuszra, de én csak a nyakába ugrottam.
- Nem. Ez tökéletes. - motyogtam és szerintem egy-két könnycsepp is végig folyt az arcomon. Gyorsan el is tüntettem a nyomait. - Köszönöm Abbie néni.
- Hívj inkább Abbie-nek. A nénizés annyira öregít. - nevetett fel óvatosan. - Szóval, akkor felhozzuk ide a cuccaidat, majd lent a nappaliban átbeszélünk pár szabályt. Rendben? - nézett rám szigorúan és már egyáltalán nem a kedves, jó fej Abbie nénikém állt előttem.
- Rendben. - bólintottam. Mi mást tehettem volna? Ha őszinte leszek, kicsit megijedtem ettől az arcától. Még soha nem mutatta ezt az oldalát, ha nála voltam.
Kis ügyetlenséggel ugyan, de sikeresen felhoztuk a cuccaimat a szobába, majd ahogy nénikém mondta, a nappaliban a fotelben vártam, hogy Abbie is megérkezzen.
Ahogy hallottam, éppen a konyhában ügyködik valamin, ezért én kihasználtam az alkalmat és körülnéztem a kis nappaliban. Nem is változott annyit, mint amit gondoltam. A kis otthonos nappali, tele a régi bútorokkal, képek mindenhol a családról. A kis kandalló, ahol Karácsonykor a tűzben mályvacukrot sütöttünk Pierrerel -persze, titokban és együtt vártuk a Mikulást...hmmm, a gondtalan évek!-. Azonban az egyik képem megakadt a szemem. Felálltam a kanapéról és a kandalló felett lévő párkányhoz léptem, majd leemeltem a bekeretezett képet. Olyan 4 éves lehettem és egy kis rózsaszín ruha volt rajtam, mert anyának egy barátnőjének az esküvője volt, szóval mind a hárman eléggé ki voltunk csípve. De mindezek mellett ez volt az egyik kedvenc képem. Pierre a karjában fogott engem és anya mellette volt, úgy hogy így én voltam kettejük között. Mindketten az arcukat az arcomhoz nyomták 2 oldalról és mindannyian vigyorogtunk. Hiányozik a régi életem.
- Teát csináltam, ha nem baj. - hallottam meg hirtelen magam mögött Abbie néni -hiába, a fejemben örökké 'néni' lesz- hangját. Villámgyorsan fordultam meg és rejtettem a képet a hátam mögé, magam sem tudom, hogy miért. Nénikém letette a tálcát a kis asztalra, majd érdeklődve nézett rám és félrebillentve a fejét a hátam mögött dugdosott képre meredt. Vagyis azt nem tudom, hogy tudja-e hogy ez a kép. - Nem kell dugdosnod a képet, az nem bűn, ha levetted a helyéről, hogy megnézhesd. - mosolygott rám kedvesen. Huh, gyorsak a hangulatingadozásai. - Na, mutasd, melyik volt. - nyújtotta a kezét, én pedig lehajtott fejjel, akár egy kisgyerek mikor a szülei leszidják, ha rosszat csinál, átnyújtottam a bekeretezett képet nénikém kezébe. - Anyádnak is ez volt a kedvence. - mondta, majd ahogy felpillantott rám, a szeméből könnyen kiolvashattam a szomorúságot. Hisz 7 éve, én az anyukámat veszítettem el, míg ő a testvérét, akivel nagyon jó viszonyuk volt. Naponta beszéltek hol telefonon, hol Skypon. Nem volt olyan nap, hogy ne beszéltek volna.
Nem szomorkodtunk sokáig, ugyanis nénikém gyorsan felvette a szigorú szülő arcát. Remek.
- Tehát - kezdett bele, miután újra helyett foglaltunk a díványon és a bögrémet a kezemben fogva vártam, hogy Abbie nénivel tisztázzuk a szabályokat. - Nem akarom kétségbe vonni, hogy a szüleid rosszul neveltek és lehet, hogy ezeket nem szoktad csinálni, de jó, ha előre tisztázzuk ezeket. Szóval nincs se pia, se drog ebben a házban. Tudom, hogy hamarosan 18 leszel és a mai fiatalok sem buliznak alkohol nélkül, de szeretném ha tudnád mi is az a mérték.
- Egyiket sem szoktam csinálni. - ráztam a fejem tiltakozóan. Oké, néha talán iszok, de az is csak egy-két korty szokott lenni, mégis a legutóbbi buli még mindig nem volt tiszta. Nem vettem be semmit sem és csak azt a kólát ittam meg, amit még Justin hozott nekem. Várjunk csak...Neeem, Justin soha nem tenné, hisz szeret.
- Elhiszem. - mosolyodott el, de valahogy nem volt túl hihető. - És ha lehet, ne legyenek itthon nem kívánt meglepetések. Mint egy buli, vagy egy meztelen srác a konyhában...
- Abbie né...vagyis Abbie, te hallod is, hogy mit mondasz? - néztem rá értetlenül és dühösen. Ne már, hogy ilyeneket feltételez rólam! Azt hittem, hogy ismer! - Nem vagyok egy drogos-piás-bulizós tinédzser! - azt hiszem az utolsó nem igaz már, de mindegy is. - Mellesleg, ha kell, mindig szólok ha bármilyen programot is terveznék, oké?! - ittam a teámból, ami egy kicsit megnyugtatott. Erdei gyümölcsös, az egyik kedvencem.
- Rendben. - bólintott beleegyezően. - Azt hiszem több most nincs, szóval, ha akarsz kicsomagolhatsz, de holnap el kell velem jönnöd beiratkozni a suliba...
- Mi??? Milyen suli? - meredtem nénikémre elképedten.
- Apád nem mondta? - húzta össze a szemöldökét. - Szeretné, hogy amíg itt vagy iskolába járj, ha már a magántanulás nem nagyon jött be. - nézett rám szemrehányóan, nekem meg hirtelen olyan érdekes lett a kezemben lévő bögre.
- De már szeptember vége van. - motyogtam. - Lehet, nem tudnám behozni az 1 hónap lemaradást! - tiltakoztam, láthatóan sikertelenül.
- De ismerlek és tudom, hogy sikerülni fog. - nézett rám és egy halvány mosoly is megjelent a szája sarkában. Ettől kicsit jobb kedvem lett, hogy hisz bennem. - És nincs más választásod. - tette hozzá. Aucs! Mint egy pofon.
- Ha nincs más, akkor én most inkább lefeküdnék. A repülőút kicsit lefárasztott. - szabadkoztam, amikor megittam a teámat.
- Rendben. - bólintott. - Jó éjt.
- Jó éjt. - mondtam, majd felszaladtam a lépcsőn, be az új szobámba. Előkerestem a pizsimet az egyik táskámból, majd a mellettem lévő fürdőt foglaltam el. Egy gyors tusolás után már az ágyban is voltam és itt, anya régi szobájában, úgy éreztem, hogy közelebb érzem magamhoz, mint 7 év alatt bármikor.